’’Igaz történet alapján’’ – Alan Parker filmíró hétvége

Az idei írók mesterkurzusának első vendége a brit író-rendező zseni, Sir Alan Parker volt. Őfelsége lovagja a Filmalap és Andy Vajna invitálásra látogatott el kishazánkba, hogy betekintést nyújtson a saját képzeletbeli filmfesztiváljába és, hogy röviden felidézze 40 év munkáját és tapasztalatait a hallgatóság számára.
A filmes oktatást mellőzve autodidakta módszerrel szedte össze a filmezéshez és az íráshoz szükséges tudását. Életpályája során végigjárta a filmes ranglétra összes fokát reklámfilmektől a nagyjátékfilmig, reklámszövegírástól a nagyjátékfilmes forgatókönyvírásig. Kezdetben forgatókönyveit is kézzel írta (ma már előszeretettel használja a Final Draft-t „Jóval könnyebb így”). Ilyen egyszerű ember volna ő, aki a megírt anyagot is csak kinyomtatott változatában ellenőrzi, és javítgatja.
A rendező, aki az európai és a hollywoodi filmgyártásban is képes volt egyaránt maradandót alkotni, némi brit humorral fűszerezve szemléltette a két rendszer filmtermése, és alkotói közötti különbséget. Az amerikai filmes olyan bűvész, aki előhúz egy nyulat a kalapból, majd megmutatja azt a közönségnek. Mindenki tapsol, mindenki örül. Vele szemben az európai filmes egy olyan bűvész, aki előhúzza a tapsifülest a kalapból, majd fejbe is lövi…
Az első ránézésre egy brit mikulás ideálnak tűnő Parker, önmagát drámai rendezőnek tartja, szemben azzal az általános nézettel, hogy ő volna a zenés filmek elsőszámú brit nagykövete. Ennek igen egyszerű oka van. Reklámfilmes szakmát kinőve, az első nagyjátékfilmes rendezése az a „Bugsy Melone” volt, amelyben gyermekszínészek (többek között az ifjú Jodie Foster is) dalolásznak egy gengszterfilmes zsáner keretein belül. Második ok: „Pink Floyd – A Fal”. Akárhogy is nézzük (vagy hallgatjuk) ismét egy zenés kult darabbal van dolgunk, melynek bármelyik taktusához tudjuk illeszteni a kultmozi megfelelő képsorát. Ekkor még nem is beszéltünk a „Hírnévről’’, mely szintén szép sikereket ért el, a „The Commitments”-ről, (melyben az a Glan Hansard szerepel, aki pár éve a „Once” című remekével szerzett magának egy oscar szobrocskát, illik is megnézni, mivel hihetetlenül szerethető darab), és az „Evitáról”, melynek erénye, hogy nálunk forgott…
Ez azonban munkásságának pusztán csak a töredéke. S bár ezeknél a típusú filmeknél is jól látszódik, Sir Parker valódi fortélya a témaválasztásban és a karakterírásban rejlik (vagy legalábbis a megfelelő karakterek felkutatásában). Lehet itt olyan címekre gondolni, mint az „Éjféli Expressz”, „Madárka”, „Angyalszív”, „Lángoló Missisipi”, vagy a „David Gale Élete” (mely egyben a legutóbbi rendezése is).
Első igazán nagy sikerét az „Éjféli Expressz” című alkotásával érte el, mely egy török börtönben raboskodó Billy Hayes kálváriáját meséli el. A sztori igaz történeten alapult, a forgatókönyvet pedig az akkor még szárnyait éppen csak bontogató Oliver Stone írta. Mit is jelent azonban ez az egyszerű kis mondat a filmek elején, hogy ’’Igaz történet alapján’’. A maistro rövid levezetése szerint: Valaki könyvet ír a saját történetéből (itt tér el első körben a valóságtól a sztori), majd valaki ezt adaptálja forgatókönyv formájában (itt tér el második körben a valóságtól), majd ez kerül a mozikba, ahol végül a néző fejében áll össze a végleges film. A film egyik hatásmechanizmusa a valóság dramatizálása, hiszen szerény kis életünk néha unalmas is tud lenni (még ha történelmi alakok is volnánk), így meg kell azt egy kicsit fűszerezni. Adaptálás során egy történet, könyv vagy újságcikk, (esetleg kocsmai eszmefuttatás) lényegi momentumát ültetik a nagyvászonra az alkotók.
Az Angyalszív és a Madárka esetében is jelentős változások voltak az eredeti könyvhöz képest. Előbbi filmváltozatában New Orleans városa egy újabb színt adott a könyv lényegi részéhez, melynek köszönhetően egy jóval erősebb atmoszférával is bír a könyvhöz képest. A „Madárka” esetében a történetet áthelyezték egy olyan közegbe, amely közelebb áll a 80-as évek amerikai közönséghez (a második világégést váltotta a vietnámi háború). Gyakori, hogy az elmesélni kívánt témát egy olyan műfajba kell ágyazni, amelyet jobban el lehet adni. Kisebb vagy nagyobb alkut mindig is kell kötni az ördöggel, amennyiben sikeresek szeretnénk lenni (gond majd csak akkor lesz, ha előttünk az asztalon De Niro hempergeti a főtt tojást…)
Külön szót érdemel a filmkészítők felelőssége. Parker minden alkalommal olyan témához nyúl, melynek elmesélését relevánsnak tartja (ez némileg hozzájárul ahhoz is, hogy ugrál a különféle zsánerek között). Elegendő itt sorra venni a rasszizmus témakörét a „Lángoló Missisipi”-ben, a halálbüntetést a „David Gale Élete” kapcsán, vagy ismét példaként említeni az „Éjféli Expressz”-t mely a török börtönök lélekölő életkörülményeinek a krónikása. Mindhárom film egy-egy jelentős problémáról generált vitát a megjelenésük évében, és elérte azt, hogy egy szélesebb közönség figyelmét irányítsa az adott tárgykörre. Mentorától Fred Zinnemann-tól tanulta azt, hogy filmet készíteni, csak és kizárólag felelősségteljesen szabad, és csak abban az esetben, ha az embernek van is mondanivalója. Ennek oka, hogy a filmkészítés kiváltság.
Az évek során számos olyan projektjei is akadtak, melyek titkát fiókjának mélye őrzi (fejben természetesen mindet Oscar díjjal tüntette ki, és képzeletbeli filmfesztiválján is meglehetősen nagy sikernek örvendtek az alkotások). Egyet nem szabad azonban tenni, elengedni a kamerát illetve az írógépet (vagy klaviatúrát).
Végül pedig zárjuk egy igen fontos tanulsággal a napot. Parker szerint, annak ellenére, hogy a rendező a legfontosabb ember egy forgatáson, egymaga soha sem volna képes filmet csinálni. És valóban ez a helyes irány. A filmezés a világ egyik legszebb csapatmunkája. Ebből a közönség is kiveszi a részét, hiszen a filmeket nem önmagunk számára csináljuk, hogy aztán csak egy dobozban tároljuk az idők végezetéig. A végső film ott a vetítő teremben készül majd el, a közönség fejében.